Novella – Csillaghullás

Nyári olvasmányok – körkép és ajánló
2019-09-01
Írók egymás között – Tíz tanács íróknak
2019-09-15
Show all

Meglátom az oldalon az apróhirdetést. A roskatag viskó elbújik maga szemérmességével a többi modern, csupa ablak ház között. Igazi vidéki nyaraló, a falakat galambszürke téglákból emelték, betakarja a zöld moha, a tető meg egészen kifakult, még csak leplezni se próbálja foghíjasságát, lukak alkotnak rajta örvénylő mozaikot, míg az ablakok fölé rusnya cirádákat szögelltek. Az előkertben mindent a természet ural, a kapu nyirkos barna színű, rajta egy elmosódott feliratú tábla állítja: Pine Cottage, noha a képeken egyetlen fenyő sem áll a háttérben. Mindesetre Fenyvesnek hívják, és ez igencsak csökött makacsságról, vagy egyszerű esztelenségről árulkodik, ahogy Malacka háza mellett állt az a törött léc, rajta a Tilos az Á felirattal. Ennek ellenére vagy éppen pont ezért hosszasan elidőzöm a hirdetésen. Furcsán ismerősnek tűnik, egy, a világból kiharapott tökéletes darabra hasonlított. Pont olyan, ahová ideális egy munkanélküli férfinak elvonulni.

Pont olyan, ahová gyerekkoromban egyszer eljutottam.

Nem emlékszem a hely nevére, csak arra, hogy apám valahol az istenháta mögött foglalt szállást Skóciában. Egyfolytában zuhogott az eső, dobolt azon a lelkét kiköhögő kisautón, ami már a domboldalakon kifulladt és visszagurult, mert apám nehezen bírt az autókkal, azt mondta, női lelkük van, és ő nem ért a nyelvükön. Elhittem neki, de ez közel sem vigasztalt.

Az sem, hogy apámmal kell töltenem a nyári szünetet, azt a keveset, ami maradt, és a kocsiban minden, de minden szerencsétlenségtől bűzlött, nedves mentolos rágógumi és erőltetett aftershave szagától.

Apám a kedvemért igyekezett más embernek tűnni. Igazi férfiembernek. Én csak azt szerettem volna, ha egyszerűen apámként viselkedik, aki még időnként beszél is hozzám. Igazi főnyereménynek tartottam azt a szülőt, aki megtanult beszélni a gyerekével. El sem tudtam képzelni, hogy bírunk ki egy közös hétvégét együtt, némán.

– Megjöttünk – mondta apa. Leállította a kocsit, és hamarosan az a kevés meleg is kiszökött az eresztéseken. Apám előredőlt a kormányon, hogy kivegye azt a szürke, esőmosta hajlékot a zsombékoson. Elmosolyodott. – Megtaláltuk… Vagy éppen ő talált meg minket.

Én nem tudtam, minek örül. Ez a hely viharvert volt, otromba és ijesztő. Nagyot nyeltem.

– Gyere, menjünk – mondta. Megfogta a hátizsákunkat, és kilépett az esőbe.

Nekem eszem ágában sem volt követni. Csattogtak a fogaim, elnyűtt az utazás, és időnként hátranéztem, arra a lehetetlen hosszú, kanyargós útra a domboldalon, de az eső szürkesége mindent felhígított, így az egyetlen lehetőséget is, hogy valahogy, bárhogy visszajussak Londonba. Felemeltem a tekintem, és épp elég hosszan időztem el ahhoz a kocsiban, hogy apám behajoljon az ablakon. Ázott haján szétfolyt a szürke esőmáz.

– Meglátod, jól fogunk mulatni. Bízz bennem, kérlek – nyújtotta felém a karját.

Rányitottam az ajtót, apám megtántorodott a sárban, én meg gyorsan beviharzottam a házba. A hideg belém mart, a falak ontották az áporodott, lélekvesztő szagot, mindenen kosz és por, a kandalló falán kormos lángok tapadtak. Egyetlen, hatalmas térből meg egy festékes szőnyeggel lefedett lépcsősorból állt ez a romhalmaz. Szabályosan lebegett a semmiben, akkora sötétség volt. Fény alig ereszkedett be a helyiségbe, pontosan ugyanaz a Szürkeség csurgott végig a bútorokon, mint apán. Megráztam a fejem, megfeszült az állkapcsom. Igazságtalanságnak tartottam ezt az egész hétvégét.

Forrás: Pexels.com

– Máris begyújtok – mondta apa, miközben az összes csomaggal végigverekedett a teraszon. – Hamarosan jobb lesz.

Nem lett jobb. Legalábbis attól, hogy fény szökött a házba, még nem lett rögtön melegebb, nem lett sokkal szebb vagy kényelmesebb, otthonosnak meg végképp nem neveztem volna. Egyszerűen csak egy muszáj volt az életünkben.

Leültem a hideg falépcsőre, és végignéztem, ahogy apám kipakol, próbál a maga nyelvén valamit tenni a közös hétvégéért. Az idejét sem tudom, hogy mikor került erre sor, apát mindig, örökösen a gép mögött láttam, és akkor, ha dolgozott, valahol messze járt, olyan világokban, ahova anyu sohasem merészkedhetett, mert azok a világok hiábavalók voltak, könnyű szavakból épültek, valóságos légvárakként tornyosultak az életébe. Apa ugyanis elzárta magát azokba a tornyokba. Annyira, hogy oda még a bűbájos ígéretek sem érhettek, vagy a könyörgések, vagy a számlák, vagy egyáltalán a való élet.

Amikor előkerült a gépe, a gyomrom megsüllyedt.

– Azért jöttünk ide, mert írni fogsz? – kérdeztem.

Apám lenézett a gépre. Elsötétült a szürke ábrázata.

– Arra gondoltam, hogy játszhatnánk valamit, ahogy régen tettük. Mondasz nekem szavakat, mondatokat, írok neked egy mesét… – elhalt a hangja.

– Tizennégy éves vagyok, már nem érdekelnek a mesék – vágtam rá.

– Igen, azt hiszem, igazad van. – Ennek ellenére tovább kutakodott. Kikotorta a szemüvegét a zsák mélyéről, elhajlott a szára, de visszaegyenesítette. Valamibe belelapozott. – Vagy rajzolhatnál. Írok valamit és te lerajzolod? Mit szólsz?

Apám felém nyújtotta a vázlatfüzetemet. Rongyos volt, régi, még szerintem másodikban kaptam, amikor időnként, ritkán apám mellé ültem, és loptam a szavakat, loptam az időt, amit a gép előtt töltött írással, és figyeltem, hátha megértem, csak egy kicsit, mit is csinál, mit is érez. Az én színeim mégis erőtlenek voltak az ő szavai mellett.

Megremegett a szám.

– Nem érted? Már nem vagyok gyerek! – üvöltöttem. Legszívesebben összetéptem volna a vázlatfüzetet, de valami visszatartott. Talán apám nézése. Az a hideg fényű fájdalom.

– Már nem vagy gyerek – ismételte. – Valóban.

Azzal apám megsimogatta a vázlatfüzetet, és – ahogy a laptopot – elsüllyesztette a táska mélyére. Felvitt minden csomagot az emeleti szobákba. Magamra hagyott.

Talán ezt akartam. Ez ismerős forgatókönyv volt az életünkben. Apám kiválóan értett a meneküléshez. Mégsem gondoltam ezt diadalnak. Inkább veszteségnek.

Haza akartam menni, és ezt hangosan is kimondhattam vacsora közben. A vacsora egyszerű leveses sóletből állt. A kanállal túrtam egyik oldalról a másikra a konzerves babot. Apám nem talált tányért, én meg nem szóltam, hogy a mosogató fölötti polcon van.

– Nem indulhatnánk ma este? – kérdeztem.

– Holnap fogunk – mondta apa.

– Miért?

– Az eső miatt.

– Az eső eddig nem jelentett gondot. – A kanállal hullámokat kavartam a sóletbe. – Anya biztos nem bánná, ha előbb hazaérnék.

– Anyádnak dolga van.

– Anyának mindig dolga van. Szerintem nem zavarja, ha egyedül otthon vagyok.

– Más dolga van. – Apám szó szerint szenvedett a szavaktól. – Találkozgat valakivel.

– Micsoda?

Értetlenül néztem apámat. Figyeltem az arcát, a mozdulatait, de minden hamu volt, bármelyik pillanatban összeroskadhatott. Nem akartam rá hasonlítani, nem akartam a rajzot, az írást, semmit, és mégis annyira meg akartam érteni őt és magamat. Kimelegedett a bőröm, összeszorítottam az állkapcsom.

– Ezért hoztál ide? Mert anya találkozgat valakivel? Ne legyek neki útba? – kérdeztem. A kanálra markoltam.

– Arra gondoltam, jól érezhetnénk magunkat – próbálkozott.

– Mikor? Mikor akartátok ezt elmondani? Most elváltok vagy mi?

– Anyád azt mondta, én mondjam el neked… – fogott bele apám. – Hiszen már különköltöztünk, biztos számítottál arra, hogy elválunk.

– Miért nem igyekszel? – csaptam az asztalra a kanalat. – Miért hagyod, hogy anya elmenjen?

– Ez bonyolult.

– Hiszen szereted.

– Az csak egy dolog, Steven.

– Mi, hát nem ez számít?

– Nem csak. Ezt majd később megérted.

Később.

Mikor később? Miért nem most?

Annyira mérges voltam, soha annyira mérges nem voltam az apámra, aki csak ott egykedvűen ült, maszatos inggel, félig megkopaszodva, ahogy kanalazza a szájába a sóletet és végig egy pontot néz, valahová kitekint.

– Hát persze, anya csak azért kellett neked, hogy pesztráljon – mondtam. – Azért kellettünk neked, hogy írj, de te képtelen vagy írni. Te sohasem tudtál írni. Akkor nem itt tartanánk.

– Steven.

– Te sohasem küzdöttél értünk. Te csak menekültél, állandóan menekültél a világaidba. De mi itt vagyunk, apa. Itt vagyok.

– Hidd el, meg akartam oldani. Mindig is meg akartam javulni.

– Akkor nem próbálkoztál eléggé.

Apám elmosolyodott. Az arca valahogy átlényegült ettől a mosolytól.

Más apa már ordított volna, ütésre emelte volna a kezét, de az én apám csak ült a sólet felett és mosolygott azzal a fáradt beletörődöttségével, ami közénk állt, a családja vagy a világ és közé. Egy harmadik bőr, tökéletesen feszült az arcára, annyira tökéletesen, hogy szinte belefulladt abba a Szürkeségbe, abba a közönybe.

Attól féltem, valamit tesz magával.

Ahogy régen.

Amikor az apám a legjobban mosolygott, amikor a Szürkeség a maga ura alá hajtotta.

Apám mellett mindig rettegtem, hogy egyik nap eltűnik. Azokba a világokba reked, amit megírt, mert ott jobban érzi magát, mint velem.

– Apa… – folytattam, de apám szelíd kedvességgel leintett engem.

– Tudom, Steven. Hidd el, tudom. Minden rendben van. Megértem – mondta. – Kérlek, fejezzük be a vacsorát. Holnap délelőtt indulunk, de az éjszakát töltsük itt. Itt egészen szépek az éjszakák.

Bólintottam, és újra ráfogtam a villára. Nyirkos volt a kezem.

Anélkül lapátoltam a kulimászszerű sóletet, hogy különösebben ízlett volna. Valami szúrta a szemem, ezért sokszor pislognom kellett, de nem tudtam megszabadulni az érzéstől, valamit elrontottam. A falatok megdagadtak a torkomban. Féltem, mit ígér apám nevetése.

Amikor lefekvéshez készülődtünk, megálltam az ajtójánál.

– Jó a szobád? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam. – És a tiéd?

– Viszonylag kényelmes. Bár az ágyakat kicserélhetnék – mondta apa.

– Voltál már itt?

– Igen, gyerekkoromban. Igaz, apám gyakran eltévedt, más utakon járt. Időnként viszont ide is eltaláltunk. Imádtam, hogy mindig esik, órákig csak olvastam. Persze apám jobban szeretett volna horgászni velem. Mindenesetre esténként, amikor kitisztult az ég, kiültünk csillagokat nézni. Sajnálom, hogy most nem tudunk.

– Én is – mondtam őszintén. – Majd máskor.

– Persze, az időnk végtelen, Steven.

Tényleg az volna?

Lenyeltem a kérdésem, és elköszöntem apától. A szobámban észrevettem, hogy az éjjeli lámpa alá tette a vázlatfüzetem. Kinyitottam, és végigsimogattam a régi rajzaimon. Apa odabiggyesztette minden rajzom fölé, hány évesen készítettem. A kedvence Gubancszörny, egy merő irkafirka lehetett, mert még egy kis történetet is kanyarított köré. Felsóhajtottam, de a lelkem csak nehezebbé vált.

Egész éjszaka fönnmaradtam és rajzoltam. Nem mertem lehunyni a szemem. Folyamatosan a falakban megbúvó neszeket hallgattam vagy azt a kattogást apám szobájából. Amikor az a kattogás egyszer abbamaradt, a szívem is kihagyott egy ütemet. Mégis az ágyamban maradtam, és vörös vonalakat csíkoztam a papírra, aztán kitéptem a lapot, és összegyűrtem. Helyette inkább csillagokat rajzoltam, amikről apám mesélt. Csakhamar elnehezült a fejem, és elaludtam.

Álmomban minden feketében úszott, de a távolban valami pislákolt. Apró pontsugaras lámpások fénylettek. A számban nád- és mocsárszag kavargott, és hatalmas csobbanásokat hallottam. Körülöttem az a feketeség fölfénylett, vékony csíkokban olvadt meg rajta az aranyos káprázat. Egy tóban gázoltam, és a tó szélén sás magasodott, a sásban pedig egy kisfiú bujkált vagy inkább szaladt.

– Gyere, gyere! – suttogta.

Én meg követtem, be egyre mélyebbre, a tó közepébe. És bár biztosan mély lehetett, most alig tűnt egy pocsolyának, rajta reszkető bogarak szitáltak világosságot. Akkor vettem észre az égen kigyulladó csillagokat. Gyufákként sorjáztak a magasban, és kénes csíkot hagytak maguk mögött, amikor egyszer csak zuhantak és zuhantak a mélybe.

– Figyelj! Kapd el gyorsan!

Forrás: Pexels.com

Ám én csak tátottam a számat, és azt figyeltem, hogy az a kisfiú belefut a tó vizébe, és lepkehálóval próbálja fölfogni a csillag mélyrepülését. Eltévesztette, és a csillag belehullott a fekete tóba, de ameddig ragyogott, fölfénylett tőle a nádas, ragyogott a kisfiú arca is. A kisfiúnak, aki pár évvel lehetett fiatalabb nálam, középen hiányzott egy foga, és nedves mentolos rágógumival töltötte ki a hézagot. Valami Szürkeség csillámlott a szemében, de ahogy rám nézett, mindössze csalóka homálynak tűnt.

– Elkapunk egyet? – kérdezte.

Amikor sikerült a hálóval fölfogni egy csillagot és megérinteni, egyszeriben lufi-könnyű lettem. Elemelkedett a lábunk a talajtól és lebegtünk a sötétség fölött, nem húzott le a mélybe a feketeség, fölfelé úsztunk, a csillagok irányába. Oda, ahol a Szürkeség a feketeség felett remegett.

Megfogtam a kisfiú vállát.

– Ígérd meg, hogy soha többé nem mész le – kértem, és a mélybe mutattam.

A kisfiú csak elmosolyodott. Féltem, mit ígért a nevetése.

– Az a feketeség mindig ott lesz, képtelenség eltűntetni vagy megjavítani. Tudom, mert sokszor jártam ott – mondta. – De azt is tudom, hogy inkább itt akarok lenni, hogy itt kell tartanom magam.

Azzal a kisfiú elnevette magát.

Felriadtam.

A fekete tinta szétfolyt a kezemen és arcomon. Amikor apám meglátott a reggelinél, csak annyit mondott:

– Örülök, hogy rajzoltál.

Aztán megettük a pirítóst, és nem beszéltünk arról, hogy apa odaégette, mert nekem így ízlett. Amikor összepakoltunk, vissza akartam neki adni a vázlatfüzetem, de végül meggondoltam magam, inkább elraktam. Akkor is hallgattam, amikor a verandán megláttam a lepkehálót, de apa hosszasan elidőzött felette, talán haza is hozta.

Miután Londonba visszaértünk, kicsit később apa és anya elváltak. Anya hamar megházasodott és vele és az új férjével éltem. A férje bankár volt, igazi nagypályás, jól kereső férfi, és csábított a gondolat, hogy én is az legyek. A mostohaapám mindenben segített, végül elhelyezkedtem egy bankban, és soha annyira nem éreztem még üresebbnek az életem. Két év után otthagytam az állásom.

Most meg itt ülök a gép előtt, és nézem az apróhirdetéseket, hogy a kis befektetésemet valami esztelenségre költsem. Rákattintok a Pine Cottage képeire, és ahogy lapozok, megelevenedik a semmiben függő, foltos lépcső, a kandalló és egy nádas, kis horgászteleppel. A szemem elkerekedik.

A telefonomat kutatom, felforgatom az íróasztalt, amikor megtalálom a régi vázlatfüzetem. Belelapozok, miközben tárcsázok.

A szám kicsöng. Hosszasan csöng. Valahányszor csöng, elgondolom, hogy apám épp a tavon gázol át, de itt van, csak több idő kell neki, hogy felvegye. Amikor beleszólal, megnyugszom.

– Apa, veszek egy házat Pertshire-ben – mondom köszönés nélkül.

Szinte hallom, hogy elneveti magát.

– Megtalált, igaz? – kérdezte.

Krausz Emma
Krausz Emma
A [bekezdés]-díjas KRAUSZ EMMA hatalmas Csillagok háborúja - és Harry Potter-rajongó, imádja a főzelékeket, a macskákat, az esőt, a buszmegállókat, az alvás előtti gondolkodós öt perceket és az írást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük