Novella – Atlasz-projekt: 02. Vénusz

Írók egymás között – A történet szerkezetéről
2020-02-16
Írók egymás között – Az erős női karakterekről
2020-03-08
Show all

Folytatódik az Atlasz-projekt, a Naprendszer következő tagjáról, Vénuszról olvashattok. Hogy mi is az az Atlasz-projekt? Fanni írós kihívása: tizenkét hónapon keresztül arra teszünk kísérletet az Írók egymás között lányaival, hogy a Sleeping at Last inspirálta univerzum albumára írunk. Bátran csatlakozzatok, bármikor lehet, és bármelyik bolygóhoz vagy csillaghoz alkothattok. A lányok nevére kattintva – Fanni, Gabi és Klári – olvashatjátok a történeteiket.

<< Előző fejezet |

Mindennek Nap illata volt, terpentin és olajfesték, amiket a falak fájdalmasan és kitörölhetetlenül, vászonként ittak magukba.

Vénusz valahányszor a szülői lakásba jött, elfogta az a kegyetlen sóvárgás, csak újra, egyetlenegyszer bár modellt állhatna az apjának. Az apja ugyanis gyerekkora óta lopva mindent megörökített róla, szőke hullámokat, gyengéd mosolyt. Egymást valami földöntúli csodálattal nézték, a festő és a tárgya, köztük azzal a vékony, de szigorú ecsettel, ami bárkinek jelezte, éppen alkotás történik, ne zavarjanak. Ilyenkor csak ketten voltak, apa és legidősebb lánya. Vénusz remélte, hogy egyszer apja mást is lát belőle, igazán a lényét, hosszan kiles a festőállvány mögül. De az apja mindig magának alkotta meg a világot.

Vénusz felsóhajtott, amikor őskáosszal találkozott a műteremben. Anyja besötétített, az elhúzott fekete függöny állott levegővel roskadt a szobára. Vénusz tudta, hogy nincs maradása, ez az egész egy talány, egy vastag teakfával borított koporsó. Látnia kellett viszont, min dolgozott az apja. Csak egyetlenegyszer.

Forrás: Pixabay.com

Kint a konyhában felhangzott a csörömpölés, a székcsikorgás és a lázas beszélgetés. Vénusz azonban azon fáradozott, hogy nesztelenül elhúzza a függönyt. Egy kis halovány fény szüremlett be a szobába, és az a csík valamelyest megvilágította a félkész vásznakat. Az egyiken egy szurokfekete gomolygás kavargott. Ahogy Vénusz közelebb hajolt hozzá, az apró, tűhegyni festékhez, észrevette benne apja kéznyomát, az ujjainak egyenetlen örvényét. Vénusz kinyújtotta a karját.

Akkor hallotta meg a cipőkopogást. Gyorsan a mellkasának szorította izzadó tenyerét.

– Nem a mosdóba mentél – állapította meg Plútó.

A család valamennyi tagja közül pont ő kereste. Pont neki kellett rátalálnia.

Ez természetes volt. Ez így ment közel húsz éve, mióta apjuk örökbe fogadta Plútót.

Senki sem tudta, hogy Plútó honnan érkezett, mi végről van a műteremben, de apjuk maga mellett tartotta, és hamar valami különös titkos nyelven beszéltek. Sokszor Plútó tartotta a palettát, és lassan eggyé vált a festőállvánnyal, eggyé vált apjuk kezével, azzal az indokolatlan fekete örvénnyel a vásznon, azzal a sötét gomolygással a gyomorban, amikor áthatóan Vénuszra nézett. Csak ő rá, hogy közvetítő szemmé váljon apa és lánya kedvéért.

Vénusz ösztönösen hátrébb lépett, amikor Plútó csatlakozott hozzá. A férfi egy újabb szál cigarettára gyújtott, és hosszasan belélegezte a füstöt. Plútó csak ebből állt, tömör méregből és elmúlásból.

Vénusz csodálattal figyelte, ahogy az a száj elnyel mindent. Elnyelhetné őt is, egészen.

– Fel akarod gyújtani? – kérdezte Plútó, és kattogott az öngyújtóval. Vénusz szívén ólmosan csattant.

– Mégis hogy képzeled? – sziszegte. Ő is érezte viszont, mennyire átlátszó. Csak halkan tette hozzá. – Miből gondolod?

– Ha nem felgyújtani akarod, akkor megérinteni. – Plútó egyenesen Vénuszra fújta a füstöt, és úgy lehelte. – Te legyél az első és egyetlen.

Sötét borzongás futott végig Vénuszon. A mellkasából indult, az ölébe tartott.

– Gondolod, még friss? – Plútó előrehajolt, bele egyenesen abba a mélységbe.

Vénusz a behegedt festékre összpontosított. A fény megtört rajtuk, a fekete meleget szívott magába. Máskülönben változatlan volt, és halott.

– Már hogyan lenne? – Vénusz újabb lépést tett hátra, el attól a sóvárgástól.

– Mert vérzik.

Plútó arca teljesen átlényegült, mindene attól a belső ragyogástól fénylett, amit apjuk annyira imádott. Attól a titkos nyelvtől. Vénusz egyszerre érzett forróságot és hideget a közelében, annyira gyűlölte.

Újabb váratlan cipőkopogás hangzott fel a folyosó végéről. Elhalt, amint az ajtó elé ért. Az árnyéka viszont hosszú volt, és gyászos.

Amikor Vénusz kiszaladt, Merkúr már az ebédlő felé sietett. Valami súlyos nyomás nehezedett a vállára.

Plútó megindult Vénusz irányába.

– Nem mehetünk egyszerre az ebédlőbe – jelentette ki Vénusz.

Plútót mintha szórakoztatta volna a dolog. Kétszer kattintott az öngyújtóval.

– Már miért ne tehetnénk? – kérdezte.

Vénusz megrázta a fejét – nem. Végül előresietett, és szinte élvezte, hogy Plútó a nyomában jár, űzi a folyosón. A férfi kisvártatva követte, és leült az asztalhoz. A tekintete mindig máshol pihent, apja valamely unott dísztárgyán, a család valamely tagján. Vénusz gyűlölte a gondolatát, mennyire akarja, hogy az a szem egyedül, ismét őrá figyeljen.

– Szóval, kisöcsém, mivel foglalkozol mostanában? – kérdezte Jupiter.

Jupiter mindig beszélt, akkor is, ha senki se volt kíváncsi rá. Kivéve egy – Plútó elárulta magát, amikor leszegte a fejét.

– Írásból.

– Nahát, még egy művész a családban! – Jupiter arcára felfröccsent a vörösboros marharagu. Kenyérhéjjal felitatgatta az állát. – És miket írsz?

– Gyászbeszédeket.

Kanálcsörrenés.

Az anyjuk a szalvétát erősen a szájához szorította. A lehető legtávolabb ült Plútótól, az asztalfő mellett, egy apjuk festette halódó csendélet előtt, és éppen azon fáradozott, nehogy pecsétes legyen a szalvéta.

– És írtál apának beszédet? – kérdezte Jupiter jóízűen. – Annak ellenére, hogy összevesztetek?

– Jupiter! – Vénusz az asztalra dobta a kendőt. – Túl messzire mész.

– Mi az? Csak kíváncsi vagyok! Te nem vagy kíváncsi, mivel töltötte az öcséd az elmúlt két évet?

De, mindennél jobban tudni akarta, hogy hol volt, merre járt, mit csinált és kivel. Csakhogy ezt nem engedhette meg magának. Visszahanyatlott a székére.

– Vagy ti tartottátok a kapcsolatot? – Jupiter két falat között mutatott rá és Plútóra. – Ti álltok a legközelebb egymáshoz.

– Vénuszt lefoglalták a rajongói… – kezdte Uránusz.

– …és a hódolói – fejezte be Neptunusz.

Plútó a harmadik pohár bort itta. Kattogott folyamatosan az öngyújtóval. Vénusz összerezzent, a szíve felett fémkaloda magasodott.

– Csak nem megint botrányba keveredtél? – Jupiter felnevetett. – Újabb házasságot teszel tönkre?

– Dögölj meg, te arrogáns fasz! – Azzal Vénusz felállt az asztaltól. – Foglalkoznál inkább a feleségeddel.

– Köszöni, jól van, amit a te majdnem-férjed nem mondhat el magáról – jelentette ki Jupiter, hozzátéve: – Juno mindenkit üdvözöl, és sajnálja, hogy nem lehet itt velünk.

Aztán vigyorogva bekapott egy falatot. A fogára húscafatok ragadtak.

Vénusz tudta, hogy ez lesz. Valahányszor itt járt, az emlékek felsebezték. Elég volt csak a csendes anyjára nézni vagy a húgára, aztán Merkúrra. Merkúr volt a családi összetartó, teli vénséges, fájdalmas titkokkal. A legrosszabb, hogy amikor Vénusz felállt, Merkúr tüntetőleg elnézett a feje felett. Ő talán ismerte, mit rejteget olyan igyekezettel.

De a többiek nem.

Szaturnusz továbbra is konyhában ácsorgott, és percenként a mobilját nézegette, a családjára hivatkozva. Mars meg, úgy tűnt, bárki pártjára szívesen állna, aki Jupiter ellen van.

Merkúr az öccse vállára tette a kezét. Mars lázongó, vérvörös képe izzott, szinte felszűkölt, mégis bénultan visszaereszkedett a helyére.

Aztán ott volt ő – a szem. A család irónpapírja.

Plútó tenyerébe temette arcát, valami részeg mosoly – derű – kúszott az ajkára, amikor lopva találkozott a tekintetük. Lágyan biccentett, és becsukta a szemét.

Vénusz felkapta a táskáját, az arca kimelegedett – szégyentől és izgalomtól.

– Hová készülsz? – kérdezte az anyja fehérre vált ajkakkal.

– Kimegyek – suttogta. – Levegőzni egy kicsit.

Forrás: Pixabay.com

Kint a folyosón megtorpant, behúzódott a lépcsők alá. A torkában dobolt a forró levegő, visszhangot vert a mély sóhajtása a testében. A mellkasa le-fel emelkedett, hol gyorsabban, hol lassabban. A ridiküljében kotorászott, sebtében előkapott egy rúzst. A keze folyamatosan remegett, főleg, amikor meghallotta a távoli koppanásokat. Az ígéretek kihagyott szívdobbanásokként feszültek.

Plútó behúzódott a lépcsőforduló aljába, és az első borvörös mondata az volt:

– Vártam néhány percet.

Azzal csendben álltak egymás mellett.

Plútó elővett egy újabb cigarettaszálat. Helyesen forgatta, kamaszos lelkesedéssel az ujjai között, mire Vénusz szétnyitotta az ajkát. Plútó anélkül, hogy hozzáért volna, közé illesztette a rudat. Kattant újra a fémes öngyújtó, és Vénusz nem hunyta le a szemét. Látni akarta, azt a fényt felgyulladni. Olyan gyorsan szökött fel a cigarettavégen, és olyan gyakorlatlanul áradt szét a tüdejében az a maró füst, hogy belekönnyezett. Végül egészen mélyen és mohón szívott belőle, a nyelvén ott volt az íze, csípős és valódi, szinte elveszett benne teljesen.

Akkor a fülében hallotta ismétlődni a mély hangot.

– Lépjünk le. – Úgy suttogta, ahogy még senki. – Gyere velem.

Plútó vonalai a füstben meglágyultak, egy felvizezett, sötét tintával festett képre hasonlított. Egy vázlatnak tűnt, teli elmeséletlen, titkos nyelven íródott történettel.

Türelemmel várva, hogy valaki kinyújtsa felé a kezét.

| Következő fejezet >>

Krausz Emma
Krausz Emma
A [bekezdés]-díjas KRAUSZ EMMA hatalmas Csillagok háborúja - és Harry Potter-rajongó, imádja a főzelékeket, a macskákat, az esőt, a buszmegállókat, az alvás előtti gondolkodós öt perceket és az írást.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük