Novella – A tenger emléke

Novella – Egy lépés
2019-07-21
Írók egymás között – Kedvelt zsánereim
2019-08-11
Show all

Az égieknek kimondottan sötét humorérzékük van – legalábbis az apám szerint –, tökéletesen értenek Murphy nyelvén, mert ami bekövetkezhet, az úgyis bekövetkezik. Ezért amikor valaki a tizenhatodik születésnapját egy forró bádogdobozban tölti, jégkockáról meg ventilátorról álmodozik, és olyan végtelenül haszontalan szavak jutnak eszébe, mint a delírium, teljesen természetesnek véli, hogy délben benyitnak egy díszhalakat áruló boltba. Az új érkezőnek tenger- és sós illata van, ami egy megfakult emlékhez hasonlít. Azonnal felelevenedik egy kép, ahogy hatévesen apámmal úsztunk a partoknál. Annyi vizet nyeltem, hogy azzal viccelődött, most már én magam vagyok a tenger, lebeghetek a hullámokkal. Utoljára akkor éreztem magam olyan közel az apámhoz, annyira nyugodtnak és békésnek.

A rádióból Lee Dorsey örök klasszikusa, az apám kedvence szól, és hosszú órák után először nézek fel a rejtvényből, nyújtom előre a nyakam, de már csak egy narancssárga szoknya villanását látom, eltűnik a tartályok sora között.

– Üdvözlégy, akárki vagy! – mormogom, aztán benedvesítem a ceruzám a nyelvemen, hogy jobban fogjon. Persze választ hiába várok, ez a vevő kiköpött mása a többinek, révedezik és álmélkodik a halakban, aztán szó nélkül kifordul az ajtón. Én ugyan kevésbé bánom, ezek ugyanis a legjobb emberek, akiket hátán hordhatott a föld, kérdések helyett inkább nézelődnek. Valamit próbálnak megérteni abból, amit szabad szemmel ritkán látnak.

Lejár a szám. Mély csalódott egyetértéssel hümmögök a rádióval, mert ezek a nagybetűs zenék, Chuck Berry meg The Beach Boys, kis önfeledt álom valamennyi. Aztán a rádió bemondja az unalmast, kileheli a lelkét, pontosan azzal az óvatos lendülettel, ami az összes megöregedett dolog sajátja, recseg, aztán ropog, végül csend lesz a kisboltban, csak a fagylaltot nyalakodó gyerekek nevetése hallatszik be időnként. A szél lomhán kavargatja a műanyag szalagcsíkokat, zizegnek a kezem alatt az újság lapok. Szinte odaragadok, akkora a forróság, a tenyerem maszatos 1972 ólmos híreitől. Akkor hallom meg azt a vizes topogást a kőpadlón.

Pedig reménykedtem, hogy ez a nézelődő az okosabbakhoz tartozik, aki észreveszi a kirakaton díszelgő hatalmas táblát: mezítláb balesetveszélyes. A nyár igazán kifordítja az embereket, de főleg a nyaralókat, merészebbé teszi őket. Márpedig Venice augusztusban teli van a fafejű turistákkal.

Már viszem a felmosót, amikor a lábam hatalmas pocsolyában toccsan. Kifújom a levegőt, és ahogy apám tanította, mosolygok, akkor is, ha történetesen gyászolom a könnyű, zavartalan napomat. Takarítok, de nehéz elképzelnem, ki hagyhat ekkora tócsát maga után. Aztán látom meg a lányt, a karját az egyik vitorláshalas akváriumba lógatja. Onnan a víz.

– Mégis mit csinálsz? – Megfeledkezem az udvarias megszólításról, amire tanítottak, rögtön odarohanok, de kis híján hanyatt vágódom a kőpadlón. Szerencsétlenül belekapaszkodom az egyik polcba. – Megvesztél, az a halaknak van!

Forrás: Pixabay.com

Akkor látom meg a lány világító bőrét, az akváriumok bíbor meg kék fénye valósággal befestik a karját meg a lábát. Mindössze egy narancssárga ruhát hord, az is olyan gönc, rossz a mérete, és a pántja folyamatosan lecsúszik a vállán, de tudomást sem vesz róla, ahogy arról a lehetetlen vaníliahajáról sem, amibe csakúgy belekaphatott az olló, mert féloldalas a frizurája, az egyik oldalon hosszabb a másiknál. Az egész kép – az egész lány csálé, még ha történetesen tótágast állna, akkor is pontosan így festene egy fotón. Szinte sajnálom, de főleg a fehér bőre miatt, azzal itt Venice-ben halálra ítélték, másnapra úgy pereg majd a bőre, ahogy az évek, fájdalmasan és lassan.

A lány felocsúdik a bámészkodásból. A kiáltásomtól összerezzen és gyorsan kihúzza a kezét a vízből, a mellkasához szorítja. Kerüli a tekintetem és bőszen dörzsöli a tenyerét.

A vártnál hosszabban ácsorgunk a tartályok sora között, éppen annyi időre, hogy a lány foga összekoccan. Kicsit tétován előrelép, a narancssárga felsője átnevesedett a víztől, látszik a hegyes melle és a nyakán a pihés szőr. Az arcában van valami nyugtalanító, egy zavaros víztükör, állandóan változik. Érzem, a bőröm átmelegszik a figyelmétől, erősebben tartom a felmosót.

– Mezítláb megfázol. Gyere, ülj ki a napra – mondom, aztán már kihúzom neki a rozoga műanyag széket, aminek egyik lába megolvadt és meggörbült, de azért még elég kényelmes. A lány visszább húzza, az árnyékba, hogy a bőrét a lehető legkevesebb nap érje. Ráül, és elégedetten rám mosolyog, kavarja a lábát a levegőben.

– Még így is le fogsz égni. – A polcon matatok az olcsó naptej után. – Gyerünk, kend be magad.

A lány fintorog, ahogy az orrát a tubushoz emeli. Megértem, émelyítően édes kókuszillata van, ragadós és nyúlós, akár a meleg rágó, szétfolyik a levegőben. Még anyám hagyhatta itt arra az esetre, ha kitolnám a képemet a bazársorra valami ennivalót venni. De eddig jól megvoltam nélküle, és a lány is sokáig gondolkodik, mire a tenyerére nyom belőle egy keveset. Észreveszem, hogy az ujjai között, a leveli békákhoz hasonlóan, hártya feszül. Csak úgy a lábán is van.

Biztos valami betegség, összenőtt ujjakkal született vagy hasonló. Sok kérdésem van, rengeteg cikázik a fejemben. A legkönnyebbet – a mezítláb dolgot – még valamelyest megmagyarázom, hiszen a tengerpart közelében sokan mászkálnak cipő vagy szandál nélkül, de a lány lábára több napos, makacs koszfoltok tapadnak. Kinek jutna eszébe ilyen lábakkal a forró homokban meg betonon mászkálni?

– Tudok valamiben segíteni? – Mégis megkérdezem. Hiába a baj, hiába az előérzet, talán a lány valahonnan menekül, talán a rendőrséget keresi, az is lehet, csak eltévedt.

A lány felemeli a fejét. Egy csökött madár azzal a vézna hátával, meg a gömbölyű, fényes vállával.

– Elvigyelek a kapitányságra? Bajba keveredtél? – Sorolom a lehetőségeket. A lány megrázza a fejét.

– A part – szakad az ajkáról az egyetlen szó, belekapaszkodik a műanyag székbe, a bőre egészen kifehéredik. A hangja édes és mélabús. Egy régebbi The Doors számra emlékeztet. A Love Streetre. Megköszörülöm a torkom.

– A part a közelben van. Biztos, te is láttad – erősködöm. Valamiért tartok a lánytól. Valami titkot cipel, az egész lénye, a tekintete egy titok. – Tényleg oda akarsz menni?

Megfordul a széken és megfogja a kezem. Hideg, túlságosan hideg. A mély óceán jut eszembe, a szeméről az örvény, az ajkáról és a szavairól a zátony. Csak sodródom, egyenesen felé sodródom. Elkapom a karomat.

A lány visszahúzza a kezét és elkomorodik az arca. Egészen elsötétül.

– A part – suttogja keservesen. A teste egy üres kagylóhéj, rendületlenül visszhangozza azt az egyetlen szót. – A part.

– Van ott valaki, aki segíthet? – kérdezem újra.

A lány kinéz az ajtón, és a távoli, sehonnai világra bámul. Bizsereg a tarkóm, ég a fülem, ahogy rágondolok, egészen elnehezül tőle a mellkasom, mintha teli lenne elnyelt vízzel. Egy hordó vagyok, lassan úszom a habokban. Annyira kellemes ez a kép, az elernyedt tagok a vízfelszínen, hogy sóvárgok a tenger látványáért.

– Jó – mondom. – Menjünk. Elkísérlek a parthoz.

Kitépek egy lapot a sima füzetből, és ráírom nagybetűkkel: MINDJÁRT JÖVÖK – SZERETLEK, COLIN. Szinte ordít róla a hazugság, mégis megnyugszom, ha anyám keresne, tudja, hogy bármikor visszajöhetek. Tudom, hogy hiába, anyámmal csak otthon találkozunk. Vagy az is lehet, hogy egy újabb műszakot vállal valamelyik étkezdében a főúton, a szorosra kötött ruhájába tűzködi az éjszakai borravalót a kamionosoktól. Anyámnál sosem lehetett tudni. Eltűnt, a szemem láttára tűnt el a színe, a körvonala, és csak nézte az ajtót és várt. Valakire, aki elment, örökre.

– Induljunk – intek kisvártatva. A lány felpattan és felélénkül, amikor a kulccsal zörgök. – Végül is belefér az ebédszünetbe.

Kint a bazársoron kevés ember mászkál. Délben a legnagyobb a hőség a tengerparton. Hiába a szél, az is forróságot meg homokot görget, mindenhova beférkőzik, az ember bőre alatt csikorog. Mindenhonnan sült halszag terjeng, meg olcsó, leveses hamburgeré. Egészen megkívánom, és veszek is egyet, csak az íze kedvéért. Tocsog a nyelvem alatt a ketchup, de nem bánom, mert végre valami igazán jólesik.

– Kérsz? – nyújtok egy falatot a lánynak.

A lány megrázza a fejét, inkább egy árkádra mutat. A játék automaták csattognak és zizegnek, a gyerekek halkan kurjongatnak, annyira halkan, amennyire a déli szieszta engedi. Van itt minden, flipper meg félkarú rabló, világítanak és csillognak, Elvis-számot dübörögnek, és annyira lehetetlenül kattognak a pénzcsörgésre emlékeztető hangjukkal. Apával sokszor megálltunk itt, és csak néztük a rutinos versenyzőket, aztán léghokiztunk meg elnyaltunk egy émelyítő vaníliafagyit.

– Gyere, mutatok valamit! – ragadom meg a lány karját és az árkádsor egyik napsárga falához húzom. – Nézd, itt van a képünk! Ez itt apa meg én, ahogy egy bajnokságot nyerünk. Aki nyer, annak kiteszik a fotóját. Persze valójában ő versenyzett, de én segítettem.

A lány végighúzza ujját a képen. Apa arcát többször végigsimítja.

– Itt még iszonyat fiatal. Alig vagyok ötéves a képen, ő meg huszonhárom. Hasonlítunk, nem?

Felvillantom a mosolyom. Talán reménykedem, hogy egy kicsit emlékeztetek apára. Elvégre ugyanolyan hegyes az állunk, kiserkent már valami borostám, és vele megegyező, fehér pamutingeket hordok, de ez a legkevesebb. Valamiért mégis bízom abban, hogy a lány megjegyzi, igen, kiköpött Harry Leitch vagy. Ő viszont csak fénytelen karcokat vés a képbe.

– Talán ismered? – kérdezem, és végigsimítok a karomon.

A lány szeme lerebben a képről. Végre rám néz. Egyedül csak rám.

– Úgy értem, amíg itt lakott az apám, mindenki ismerte. Az emberek imádták. Bárkit magához vonzott, olyan megnyugtató volt a kisugárzása – mesélem. Könnyű apáról mesélnem, még ha a mellkasomra folyamatosan rámarkol egy érzés, az elmúlásé. Valahogy csak azokat a történeteket akarom mondani, amiben én is helyet foglalok, mégis kibukik belőlem. – Aztán elvált anyámtól, azt mondják, Fort Myersbe költözött.

A lány türelmesen hallgat, mégis bosszant a csend. Akaratlanul magyarázom.

– Fort Myers északabbra fekszik. – Mutatok felfelé. Aztán halkan folytatom. – Néha azon gondolkodom, megkeresem, de félek apámtól. Vajon akkor is hallgatna a történtekről? Felismerne egyáltalán, ha így megnőttem? Vajon érdeklem?

A lány elfordítja a tekintetét. Abban a szemben pontosan benne van minden kétségem.

– A part – mondja.

– Hát persze, a part. Arra van. – Megindulok, és már a fövenyt rugdosom.

Egy végtelen hosszú mólóhoz érkezünk, hatalmas, betoncölöpökön áll. Alatta tenger morajlik, egy óriás hatalmas szusszanásával hömpölyög előre, aztán hátra. Ismétlődik, folyamatosan. Akárhányszor nyomot hagyok a tengerparton, mindig elviszi, máris teletölti homokkal.

Forrás: Pexels.com

A part ezen a részén senki sincs hétköznap. A mólónál nagy a sodrás, és csak figyelem azokat az örvényeket, megfeledkezem az időről, arról, hogy már rég lejárt az ebédszünetem, hogy az aranyhalaknak ki kell tisztítanom a tartályát, enni kell adnom a guppiknak. Elfeledkezem anyámról, a mosogatólé- meg a kétségbeesett csípős szagról, sok üvegről a padláson. Elfeledkezem, mert a tenger könnyű álmot ígér.

Mellettem a lány belegázol a vízbe. A bőre olyan sikamlós, mint egy élesre csiszolt kő. Bármelyik pillanatban megvághatja magát vele az ember, mégis nézem, ahogy vizet merít a kezébe, és megmossa az arcát, a haja, az a valószerűtlen szőke haja elázik, hínárkért borul a fejére. Nézem, ahogy leveszi a narancssárga ruhát, és nincs alatta semmi, csak ő, a combja között rózsaszín hús, szoros kagylóhéj. Kiszárad a szám, és tudom, hogy bajban vagyok. Tudom, hogy már akkor bajban voltam, amikor segíteni akartam rajta, mert a lány egy merő titok, ősibb valamennyi mesénél.

Kinyújtja felém a karját, és én megyek utána. Annyira egyszerű elfogadnom. Hozzá akarok tartozni, csak hozzá. Finom, hideget ígér valamennyi csepp a testén, és ahogy egyre beljebb és beljebb úszik, kibontakozik előttem a valója. Meglátom a pikkelyeket a bőrén csillogni. Tudom, mi az. Mindig is tudtam, de olyan mélyre eltemettem.

Futok utána, a lénye akarok lenni. Hozzá akarok tartozni, és amikor elsüllyedünk, látom, amit szabad szemmel olyan kevesen látnak. A lánynak halfarka van, és egyre mélyebbre és mélyebbre úszik a sötétben, világol a teste, egy gyertyalángként imbolyog előttem. Én pedig követem, egyre csak követem, amíg eltelítődik a tüdőm, és teli leszek emlékkel.

A tenger emlékével.

Ahogy apám akaratlanul elvesz valamit az óceántól. Az egyik lányát, és szereti szerelemmel, ígéretekkel és vallomásokkal, annyira, hogy lassan elfelejtkezik a valóságról, a fiáról és a feleségéről, de ők még szeretik, ahogy egy család szerethet egy távozót. És végül látom, ahogy a tenger lánya elvesz valamit az embertől. A fiát.

A tenger átmos, a tüdőm sós és felismerem, hogy itt születnek könnyek. Hiába süllyedek kőként a tenger feneke felé, a fejem felett csapódnak a hullámok, én már nem hallom, mert itt minden elhalkul, elcsendesül, az anyám sírása, a lelkiismeretem.

Csak egy kép marad, ahogy tanulok úszni, apám felettem nevet, a lénye eltakarja a napot. Hosszú idő után először érzem magamhoz közel, olyan nyugodtnak és békésnek.

Krausz Emma
Krausz Emma
A [bekezdés]-díjas KRAUSZ EMMA hatalmas Csillagok háborúja - és Harry Potter-rajongó, imádja a főzelékeket, a macskákat, az esőt, a buszmegállókat, az alvás előtti gondolkodós öt perceket és az írást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük